Nem akarok már hazudni, de még biztosan fogok,
Mert bevallom, őszinte lenni, nem mindig tudok.
Nem akarok már harcolni, csupán, ha valóban kell,
Nem keresem a bajt, de ha megtalál, nem futok el.
Nem akarom már, hogy fájjon, mit másnak teszek,
Mert e rövid életben talán így boldogabb leszek,
Nem akarok már bántani, hisz bántottam eleget,
Néha bocsánatot is kérnék, de mindig nem lehet.
Nem akarom már hallgatni az ostobák panaszát,
Inkább hallgatnám a bölcs emberek halk szavát.
Nem akarok már futni vagy rohanni a pénz után,
Inkább lepihennék otthon minden nap négy után.
Nem akarok már testvérrel, baráttal önző lenni,
Inkább áldozatot hozok, ha néha jót tudok tenni.
Nem akarok már könnyezni, fájdalomtól zokogni,
Ám ha mégis könnyezem, az örömödben osztozni.
Nem akarok már csalni, sem mosollyal hízelegni,
Ha mégis, csak azért, hogy örömöt tudjak szerezni.
Nem akarok többé hazug embereket körülöttem,
S aki eddig hazug volt, azt mára mindet kitöröltem.
Nem akarok már mosolyogva hibátlannak tűnni,
Sem minden nap reménykedve a romjaimon ülni,
Nem akarok már hulló forintokért reszketve élni,
Tudom, jobb egy kicsit veszteni, mint örökké félni.
Nem akarok már többé semmit sem birtokolni,
Úgy másokat sem az elkövetett hibáimért okolni,
Ám ha mégis birtoklok, az csak a józan ész legyen,
Azt is csak azért, amit teszek, értelemmel tegyem.
Nem akarok már többé mindent, talán csakis egyet,
Mert nem csaphat be ember sem földet, sem eget,
Nem akarok már többet, csupán annyit, amim van,
Hisz akinek mindig több kell, az örökké boldogtalan!