Az álmok derengését a ma tépi szét,
Nehéz, de mégis teszi, mert ettől szép,
Néha a káosz örvényében hátralép,
Ám ha nem próbál nagyot, akkor vét.
Bár az élet útja rögös és kanyargós,
S a jövő szürke képe is igen zavaros,
De mit a sors elrendelt, azt tenni kell,
Bármi legyen az úton, azon menni kell.
Az élet fátylán át célok derengenek,
Mint ködön átszűrődő fényemberek,
Körvonalak, melyek igen sejtelmesek,
Mint jelek a labirintusban, rejtelmesek.
Néha mézédes s néha rémesen keserű,
Egyszerre bonyolult s nagyon egyszerű,
Váltakozva jönnek a szeszélyes napok,
Miként a kártyában a megkevert lapok.
S a sorsok, melyeket szálanként szőnek,
Szállnak, mint egy varázslatos szőnyeg,
E szőnyegen repül a föld minden lakója,
Illatos és szúrós, mint a színes vadrózsa.
Miként a tó vize, mit a szellő kavar fel,
Hirtelen fodrozódik, ha a viharnak felel,
S ahogyan érkezett a gond, úgy tűnik el,
Amikor az ember a megoldásra figyel.
Az ébren álmodók s az éjjel éberalvók,
A töprengő bölcsek s az üres okoskodók,
Mindenki a létezés értelmét kutatja,
Ám azt mégis csak a teremtő tudhatja.
Van, ki még a fáradt tegnapon töpreng,
S van, ki a homályos holnapon mereng,
De aki megéli, az mindig a jelenben van,
S annak örömöt hoz minden pillanatban.
Szenved az ember, mégis teszi a dolgát,
Van, aki így, van, aki úgy, de követi sorsát,
Mert bár néha nehéz, mégis drága kincs,
S ennél szebb dolog a nagyvilágon nincs.
Ennyi, nem több és mint rejtelmes sziget,
Néha egy kietlen táj s néha virágos liget,
Megélni bánatot és örömöt, ez a lényeg,
Talán nincs mire várni, mert ilyen az élet!