Néha, mintha csak hosszan álmodnék,
Olyan szürke és olyan ködös az élet,
Minden változik és inkább aljasodik,
Ember az emberre tör és kapaszkodik.
Kapaszkodik a másik hátán és tapos,
És csak nevet a gátlástalan kapzsiság,
Terpeszkedik és mindent megmérgez,
Rokont, barátot és testvért is bevégez.
Azt mondják, most már változás jön,
Néha napján, talán még el is hiszem,
Ám nem hallom lépteit, pedig várom,
Nem tudom hol lehet és nem is látom.
Csak kattognak a szerte foszló napok,
Lomhán, unalmasan ismétlik önmagukat,
Minden összefolyik, minden nap egyforma,
És őrülten pereg le az álhírek híg folyama.
Azért néha még hiszek, úgy tiszta szívvel,
Aztán újra csalódok és akkor elvonulok,
Tudom ezt is túl kell élni és nincs más út
Csak menni és menni, őrült szellemvasút.
Nincs már becsület, csak pénzért ígéret,
Nincs adott szó, ami tisztelné az ősöket,
Omladozó erkölcsök romjain vicsorgunk,
Magunkra és másokra egyaránt haragszunk.
Tajtékzó indulatok feszülnek egymásnak,
Önző érdekek mögül semmit nem látnak,
Eszelős őrület nap, mint nap az utcákon,
Emberi tömegek gázolnak át egymáson.
Vak fanatikusok tetszelegnek és utálkoznak,
Derülnek, ha nemet mondasz megváltoznak,
Homályos tekintettel kántálják a hamis igét,
Gondolkodás nélkül követik a zajos csürhét.
Eltévedt szellemek az elvarázsolt erdőben,
Istent játszó aprócska porszemek az esőben,
Ronggyá ázva követelnek és erőlködnek,
S ha nem érvényesülnek, rázzák a ketrecet.
Mondják változás jön és talán elhiszem,
De ami most van itt, azt nehezen viselem,
Nehéz most nem ítélni és nem bántani,
Isten országát mindenkiben valóra váltani!