Elmentél, de ezt hírtelen és váratlanul tetted,
Épp olyan könnyedén, ahogy az életet vetted,
Mosolyogva nem hazudtolva meg a tényeket,
Szétválasztva az életben apróságot s lényeget.
Biztosan most is csak úgy mosolyogsz, szelíden,
Rajtunk kik maradtunk s nem tudjuk mi legyen,
Hisz, ha itt lennél éppen tőled kérnénk tanácsot,
Hogyan értsük meg e-ködös, keszekusza világot.
Föntről tekintesz le reánk a testünk foglyaira,
S nem fordítasz már több időt mások gondjaira,
Elhívtak hát az égiek és neked menned kellett,
Lelked kiszabadult s fönn lebeg a felhők felett.
Elmondanád azt is, amit nem értünk meg elsőre,
És nem biztos, hogy nem vonnál minket kérdőre,
Az élet bizonytalan, ám ezt csakis ilyenkor látjuk,
Hisz általában napi gondjaink megoldását várjuk.
Elmentél távol, ám valahogy mégis itt maradtál,
Talán a búcsúzásod is olyan lett, amilyet akartál,
Hallom szavaid, hiszen néha még hozzám szólsz,
S mikor megkérdezlek még helyettem válaszolsz.
Ha lecsukom a szemeim újra kisgyermek vagyok,
Fogom a kezed és nézem, ahogy szemed ragyog,
S vigyázol rám most is, miként akkoriban tetted,
Mikor bölcs könnyedséggel a gondjaimat vetted.
Néha még most is látni vélem azt, ahogyan jössz,
Messziről integetsz és mosolyogva rám köszönsz,
De már nem fáj, ahogyan bennem él az emléked,
Mára csak mosolygok, ha megnézem a fényképed.
Itt vagy velem most is, amikor írom ezen sorokat,
Csak nézel tétlenül, ahogyan az ujjaim mozognak,
Itt vagy mert örök szellemed bennem tovább él,
S végtelen szabad lelked békében nyugodni tér!