Vajon mi hajtja a vándor kóborló szívét,
Ismeretlen tájakra veti kíváncsi szemét,
Mi lehet, amiért sehol nem leli a helyét,
Soha sem látni rajta nyugalomnak jelét?
Lelkét a vadregényes kalandok vonzzák,
S nem sokat beszél, ha ezt szóba hozzák,
Lelke szabadon szárnyal, szíve végtelen,
Önmagát keresve túl minden végzeten.
Mivel csillapítsa az olthatatlan szomját,
Kinek mondhatja el élete apró gondját,
Kivel ossza meg örömét vagy bánatát,
Akire a magány ily fura módon rátalált?
Útra kelt, hogy önmagával találkozzon,
S minden nap idegenekkel barátkozzon,
Hogy néha az ismeretlenről áradozzon,
S ne csak cselekvés nélkül álmodozzon.
Aki sokszor csupán napról napra létezik,
Néha szent, ám mégis sokszor vétkezik,
Elvétve, ha céljairól idegenek kérdezik,
Legyintve tovább áll, úgy, ahogy érkezik.
Vajon a ködös holnaptól az mit is remél,
Kinek minden kincse egy batyuban elfér,
Járt útról a járatlanért minden nap letér,
S nincs semmi a számára, ami ezzel felér.
Ő az, aki a szerencséjét leginkább kísérti,
Az életét száz veszély közepén sem félti,
A halandó ember legtöbbje ezt nem érti,
Hogyan lehet mindent a sorstól remélni.
Hiszen aki egymaga a kerek világot járja,
Néha örül, hogyan döntött, és néha bánja,
Hatalmas szívének kapuját szélesre tárja,
Az ismeretlen tájaktól a nyugalmát várja.
Mert bátor, ki követni meri a szíve óhaját,
Kinek a nagyvilág minden lakója jóbarát,
Ki meghallgatja a nagyvilág édes sóhaját,
S néha elkapja a boldogság kék madarát.
Ezért neki az egész nagyvilág az otthona,
Hazament ő is, de csupán amíg volt hova,
S nem számít, ha néha rámondják, ostoba,
Mégis mi ez, ha nem az ősök nyomdoka?