A meg nem valósult vágyak és tettek,
Melyek mostanra csupán álmok lettek,
A szürkülő napok vágyakat döntöttek,
S a bús éveinkkel egyezséget kötöttek.
Szándékok, melyekről nem beszéltünk,
A játékok, melyeket nem mi nyertünk,
Az érzések, melyeket csak mi éreztünk,
S a pillanatok, miket csak mi élveztünk.
A ki nem mondott, elhallgatott szavak,
Mint a kiapadt vizű, porrá száradt tavak,
Az élettelen múltban rekedt gondolatok,
Értelmet nekik a képzelt holnap adott.
Ólomsúlyos gondolatokat cipelve élünk,
Sajnos Istentől és embertől sem félünk,
Ősi erényekhez vissza már nem térünk,
S mindent az anyagi oldaláról nézünk.
Félünk a holnaptól a bizonytalan mában,
A ködben úszó jövőkép nagy folyamában,
Terveink, ha voltak is, mára megfakultak,
S kik szeretettel néztek, mind megvakultak.
Mert ez a mai világ tükre ritkán őszinte,
Rút hazugságban élünk, valótlant őrizve,
Nem mondunk igazat az érdekeink miatt,
S fontosabb a pénz mindennél, ez a divat.
Az igaz ember üldözött, ilyen a mi világunk,
Ha kell, a keresztig hajtjuk őszinte királyunk,
Nekünk semmi sem elég, mindig több kell,
S eközben a Földre mára a pusztulás jött el.
Céljaink, melyeket kitűzünk, reálisak legyenek,
Mert a hamis, csalóka álmok csupán lebegnek,
Buborékként kipukkadnak az idő rengetegében,
S eltűnnek a végtelenség tajtékos tengerében.
Nyomukban csak a feneketlen üresség marad,
Miközben az ember vakon, a hamis úton halad,
Mert a hazugság világában a célok sem igazak,
S az álomvilágban az életről az ember lemarad.
Teremtjük a világunkat, de miért nem a jót?
Gondolkodjunk és beszéljünk, de az igaz szót,
Szálljunk s lebegjünk, ne cipeljük a tegnapot,
S értelemmel élve a mában várjuk a holnapot.
Ha végre határt szabunk a túlzott vágyakban,
Megjelenik majd a fény is a sötét árnyakban,
Mert örömöt a megvalósult álmokban lelünk,
S boldogok a jelenben, nem a jövőben leszünk.
Tartsunk mértéket úgy tettben, mint lélekben,
Mindig lépésről lépésre haladjunk az életben,
Őrizzük az igaz szót, miként az őseink a tüzet,
S ha ezért nem az ember, majd a Teremtő fizet!